Írni olyan, mint modellezni, csak lehet róla vitatkozni

2014.04.23. 12:21

Azt állítja, szoros szimbiózisban él a vállalkozói és a kreatív énje. Közel húsz éve vezet ügyvédi irodát harminc alkalmazottal – a száz százalékos magyar tulajdonban állók között talán alig néhány akad  a fővárosban –, és az ősszel jelent meg első novelláskötete, a Rablóhalak. Ehhez új identitást is választott, a szüleitől kapott és a munkájában használt neve mellett egy éve Kötter Tamásnak is hívják.

"Akikről én írok, nem szélsőségesen gazdagok, a modern közgazdaságtan őket nevezi technikusnak"Fotó: Magócsi Márton - Origo

Egyszer régen eltervezted, hogy először egzisztenciát építesz, aztán alkotsz?

Az alkotásról álmodoztam, nyilván mindnyájunkban lakoznak álmok, amelyek negyven körül újra erősen kezdenek foglalkoztatni, még ha a megvalósítás gyakran tragédiába, vagy tragikomédiába fullad is. A konformizmus könnyen visszatéríti az embert. Az írás időigényes, de nem veszélyezteti az egzisztenciámat.

Pedig az idő nyilván kulcskérdés ebben a kettős életben.

Már olyan professzionális szintre fejlesztettem az irodát, hogy csoportokban működik, mindegyiket szakértő vezeti, ők referálnak nekem. Reprezentatív, a cég arculatát a külvilág felé képviselő vezető vagyok. Reggel 9-re berobogok, magamra zárom az ajtót, 90 percet írok, utána kinyitom. Mivel ebből a környezetből veszem az élményanyagot, a szobám még inspirál is.

Most miben érzed magad másképp, mint másfél évvel ezelőtt?

Büszke vagyok. Találtam egy piaci rést, benyomultam, és azon csodálkozom, hogy nem követnek tömegesen.

A két pályának, két tanulási folyamatnak hol vannak a közös pontjai?

Mindkettő rendkívül nagy önfegyelmet igényel. Mindenki szeretne írni, ahogy a focihoz is mindenki ért, így hát a szenvedés, a kudarcok ne keserítsenek el senkit. Az ügyvédi társaságot ketten indítottuk, és minden pénzt, minden tudást visszaforgattunk, amíg lett egy 600 négyzetméteres nem bérelt irodánk, harminc alkalmazottal. Amit a filmek állítanak a politikai ellenfelekről, hogy csak az érvényesülhet, akinek a haverja nagyon magasról osztja az észt, nem létezik. Biztosan kényelmes dolog a protekció, de ha nem teljesítesz, úgysem maradsz talpon. Csak a klasszikus kemény munka forgatókönyve érvényesül, más nem.

Honnan szereztél indulótőkét?

Sehonnan, tudás volt a fejünkben, és béreltünk egy 50 négyzetméteres lakást. Kis faluból érkeztem, iszonyatos hátránnyal, senkit nem ismertem.

Szegények voltatok?

Nem. A Kádár rendszer szegénységnimbusza hazugság. A mi nyugat-dunántúli falunkat rendes, dolgos emberek lakják, nekünk is van földünk.

Nem rablóhal, inkább Mr. WilsonFotó: Magócsi Márton - Origo

Hogy definiálod azt a társadalmi réteget, amelyet bemutatsz?

A ’89-ben gyökeret vert, azóta szárba szökkent, teljes pompájában virágzó multikulti, a nagyvállalati struktúra szereplői. Akikről én írok, nem szélsőségesen gazdagok, a modern közgazdaságtan őket nevezi technikusnak. Ők működtetik a mai magyar társadalmat, ha minden szintet beleszámítok, lehetnek vagy másfél millióan. A legtudatosabb adófizetők és szavazók, a legjobb honpolgárok, a történelmi középosztály, amely normális körülmények között a nemzet gerincét alkotja.

Mi zavar bennük a legjobban?

Zsolt Péter egy tanulmányában megállapítja, hogy az értelmiség elvesztette a csatát, már nem ő definiálja, mi a menő, hanem valószínűleg a vállalkozói réteg, de szerintem ez egyelőre nem teljesen igaz. A kapitalizmus is tanulási folyamat, amikor 1944-ben megszakadt Magyarországon, helyette teljesen fals struktúrák jöttek be, egy rövid rémuralom után hosszú pangás – majd a kilencvenes években folytatni kellett valahogy. Jelenleg olyanok vagyunk, mint a XVII.-XVIII. századi francia polgárság, amely elég gyorsan megtanult úgy öltözni, mint az urak, csak a viselkedésüket nem tudta átvenni, de ebből születtek a Moliere darabok. Azokból csak az maradt ki, hogy a karikírozott figurák később magukhoz ragadták a kezdeményezést, alapítottak egy ágyúgyárat, kulturálódtak. Továbbá nagyon zavar az önirónia teljes hiánya. Amikor a forint árfolyamáról okoskodnak egymás közt halálosan komolyan, és biztosan tudják, mi lesz. A globalizáció legnagyobb problémája, hogy innovációt kíván a személyiségtől, ezért folyton túlméretezzük magunkat a lehetőségeinkhez képest. Ma is volt szerencsém kihallgatni két fiatalember – beléptető kártya a nyakban, pénztárca a kézben, amint egy jobbféle, menüt kínáló belvárosi étterembe tartanak – beszélgetését a magyar tőkebefektetés plafonjáról. Nem emlékszem pontosan, hány millió euróban határozták meg, de kétlem, hogy valaha találkoztak volna kockázati tőkéssel, vagy ha mégis, hogy az illető velük osztotta volna meg ezt a lényeges információt.

Mi az, amit a legjobban élvezel a kettős életedben?

A jogászkodás nem amerikai film, a munka javarésze unalmas, nekem pedig sikerült ebből kilépnem. A jogászi munkát komoly, nagy, rendkívül bürokratikus szervezet végzi, olyan, mint a katonaság, különben nem tudna működni. A feladatok ötöde szakmailag komoly és tudományos igényű, a többi hozzáértést, fegyelmet, figyelmet, adminisztrációs precizitást igényel. Sajnálom, de így van. Mást mondana erről egy büntetőügyvéd, alá is írnám, de én csak polgári perekkel foglalkozom.

Te rablóhalnak számítasz?

Nem. Én Mr. Wilson vagyok a Francis Macomber rövid boldogságából.

És milyen típusú főnök vagy?

Meleg korlátozó. Amikor még kisebb volt az iroda, úgy bántam a kollégáimmal, mintha a családom lennének, és ők is elhitték, hogy a fiaim, de ez hiba volt. Most már megtartjuk a távolságot, szerintem ez a helyes. Így nem vagyok hisztérikus.

Ha az ügyfeleidből, az öledbe hulló sztorikból indulsz ki, a magyar vállalkozó hol rontja el, mit kellene másképp csinálnia?

Ez egy szegény ország, ötször kirabolták a múlt században, nincs tengerpartja, a vidéke teljesen érdektelen, nincsenek kompetitív előnyei, kivéve a mezőgazdaságot, amit az Unió tönkretett, mi pedig nem tudjuk megvédeni az agrárpiacainkat. Szerintem jól csináljuk a dolgainkat, bár innovatívabbnak kéne lenni. És kellene vállalkozásélénkítés is, meg kellene mindenféle, de leginkább azt kellene elfogadnia mindenkinek, honnan indultunk és milyen erővel rendelkezünk. Megsemmisítették az iparunkat, a bankszektor 95 százaléka külföldi kézben van. Semmi nincs rendben, de maga a vállalkozói szféra ebben nem tud lépni, csak a kormány tudna. Úgy nézünk ki, mint a VIII. századi Róma. A gótok felgyújtották, a lakosság ténfereg a romok között, koldusok nyújtják feléd a kezüket, ki tudja, milyen kórt terjesztenek. A barbárok már elvonultak, mi meg itt maradtunk magunknak. Hogy hogyan lábaljunk ki, arra is volna recept, nagyon egyszerű, de engem ezért kiátkoznának, és reálisan esélytelen is: ha egy egész korosztály feláldozná magát, úgy mint Dél- Koreában vagy Japánban a hatvanas években. Tehát vállalnák a kemény munkát az alacsony életszínvonal mellett. Ez természetesen szóba sem jöhet. Részben a posztkádári fogyasztói kultúra  továbbélése miatt – bár ez a súlytalanabb ok –, részben mert ezzel gyökeresen ellenétesek az európai trendek, amelyek a 36 órás munkahét, a szabadságjogok radikális kiterjesztése felé tartanak. Mindent egybevetve brutálisan ki vagyunk szolgáltatva. Pedig a központ kiszivattyúzza a perifériát. Ez már a rendszerváltozás idején eldőlt, ráléptünk egy útra, elhittük Fukuyamának, hogy a világ kanti alapon működő államok rendszerévé válik, ahol a nagy Egyesült Államok majd a fejére csap annak, aki rendetlenkedik. Ehelyett civilizációk háborújába süllyedtünk, a kanti világállam nem jött létre, mindenki visszarohant a természetes közegébe.

Meddig szeretnél eljutni ügyvédként?

A karrierem kezdetén, a kilencvenes évek végén, zajhatárérték túllépésével és zavarással okozott nem vagyoni kártérítés iránt indított perekkel foglalkoztam, ami akkoriban még úttörő vállalkozásnak számított a szakmában. Sok, akkor már neves kollegám utasította vissza a későbbi ügyfeleimet, arra hivatkozva, hogy ezek a perek megnyerhetetlenek. Nekem sikerült, ráadásul olyan alperesekkel szemben, mint például az Ikea, amely szakmailag nagyon komoly stábbal vonult fel a perben. Több esetem eljutott a Legfelsőbb Bíróság elé, ahol ugyancsak pernyertes lettem. Nyugodtam állíthatom, hogy ebben a szűk szegmensben hozzájárultunk a jog alakításához. Ma már bátran hivatkozhatnak más jogkereső állampolgárok is ezekre az ítéletekre. Az első nyertes ügyek további új ügyfeleket hoztak, és egy időben azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy csak ilyen és hasonló perekben járok majd el, de az irodánk folyamatos bővülése felülírta az elképzelésemet. Ettől függetlenül szívesen visszatérnék ehhez a speciális ügyformához.

Úgy látom, mostanra eléggé rád simult az írói neved.

Akartam, hogy legyen egy Kötter Tamás, ez rengeteg játékra ad lehetőséget. Pessoa írja egy versében, hogy senki nem azt az életet éli, amelyre vágyik, és senki nem arra vágyik, amit él. Nekem sikerült. Felhúztam egy másik épületet, és nem üres homlokzat, még ha ez kirándulás is. Tart, ameddig tart, de idős koromban majd csakis a pozitív emlékeimnek akarok élni. Mint a japán bölcsek.

Ha tetszett a cikk, kattints a Tetszik gombra, és többé nem maradsz le a friss híreinkről!