Mi nem kivérezve művészkedünk

2015.12.06. 08:58

Ritka, hogy egy művészeti szervezetet kiemelkedő vállalkozásként tart számon a világ. Magyarország első magántánctársulata, az ExperiDance máris nemzeti bajnok a European Business Awards „Az év vállalkozása” kategóriájában. Vona Tiborral, az ExperiDance ügyvezető igazgatójával és társalapító-tulajdonosával beszélgettünk.

  • Vona Tibornak két munkahelye volt életében, egy hirdetőlapcsalád meg az ExperiDance. 
  • Sikerreceptje az úthengeré: haladjunk teljes gőzzel, robajosan, végül mindent elsimítva. 
  • A Lord of the Dance előadásáról jutott eszébe, hogy ilyet a magyarok is tudnának, csak esetleg színesebben. 
  • A Nemzetinek öt év után nem kellettek, azóta a repertoárjuk a RaM műsorai egyik fő pillérét adja. 
  • Tévét nem néz, napilapot nem olvas, a kollégái tájékoztatják. 
  • Az ExperiDance-t a negyedik gyermekeként szereti. 

Kérem, mutatkozzon be röviden. 

Sziasztok, Vona Tibor vagyok, „precíziós munkamániás”, ahogy az ismerőseim hívnak, lapkiadó voltam, 31 évesen roppantmód unatkoztam, aztán találkoztam Román Sándorral, akivel magánforrásainkból megalapítottuk az ExperiDance-t, azóta nincs megállás.

Vona Tibor, az ExperiDance társulatának ügyvezető igazgatója

Fotó: M.Schmidt János – Origo

Miből gondolta, hogy jól csinálja majd?

Semmi nem volt kiszámítható. Igaz, hogy amikor kedvet kaptam a kultúrmenedzseléshez, nem láttam magam előtt követendő példát, azt viszont észre kellett vennem, hogy a tánc mint műfaj akkor tartott felfelé világszerte.  A feleségem táncművész, régóta rálátok erre a területre. Nagyon leegyszerűsítve összeállt egy koreográfus és egy üzletember, valójában azonban egy „termékfejlesztő” és egy ”termékértékesítő”. Engem világéletemben izgatott az innováció, itt azt vállaltam, hogy ezt a kreatív terméket gondolom újra és csomagolom be. 

Tehát egy koreográfus és az ő táncosai kézen fogva ugrottak egyet a semmibe, mert egy üzletember feltüzelte őket. 

Jaj, dehogy. A 90-es évek végén Román Sándort mint táncművészt az előző szakmai műhelyében nem engedték kiteljesedni, ezért lépett egy nagyot, és pár év amerikai töltekezés után rátalált a Szolnoki Szigligeti Színházra, ahol Schwajda György támogatásával megalkotta az Ezeregy év meséi című előadást. Ez volt az első kísérlete, komolyabb stílusgyakorlata a függetlenség irányába. Csakhogy itt minden a klasszikus kőszínházi működési forma mentén történt. Az Ezeregy évet 30 előadás után levették a repertoárról, kellett a tánckar a Hairbe.  Konfliktus, döntés és lépés, Román Sándor 20 fős társulatával kivált a szolnoki színházból, és Budapesten próbált szerencsét. Nagyon merész lépés volt ez, hisz koreográfusként nem láthatta előre, hogy érkezem az ambícióimmal. Alakulásunk, ha tetszik, ha nem, egy rossz struktúra hibájának eredménye, hisz az Ezeregy év mára túl van az 570. előadásán, így talán most már kijelenthetjük, volt még benne tartalék. 

Részlet az Ezeregy évből

Forrás: Pintér Árpád

Mekkora tőkével látott neki az új feladatnak?

Az ügy léptékéhez képest egészen minimálissal, de épp ezzel egy időben mutatták be a Népstadionban Michael Flatley Lord of the Dance című előadását, amit én is megnéztem 70 ezer magyar honfitársammal egyetemben. Egyértelműen inspirációként szolgált, persze nem úgy, ahogyan most még ön gondolja. Esetleg látta, tudja, miről szól? 

Felteszem, Flatley-ről. 

Akkor elmondom, 

mit evett meg a világ úgy, hogy húsz éven keresztül öt tánckar járta vele a világot:  a gonosz bácsi eltörte és ellopta a kismanó furulyáját, ám közbelépett a jó bácsi – igen, Flatley – aki hősként visszaszerzi, összeragasztja és visszaadja a kismanónak. Ennyi. Így vált a profin becsomagolt idegen néptánckultúra kiemelt társadalmi eseménnyé. Tudtam, hogy 800 millió forintos bevétel csattant el a jegyekből, ez igen, mondtam magamban, ez mutatvány.  Ugyanakkor megkérdeztem magamtól, nekünk miért nincs egy ilyenünk, amikor sokkal színesebb a néptánckultúránk? Akkor gondoltam először arra, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az már a sors akarata volt, hogy két hétre rá megismerkedtem Román Sándorral. 

A társulat és a stílus Román Sándor érdeme, a struktúrát én találtam ki

Fotó: M.Schmidt János – Origo

Kinek az ötlete volt a társulat?

A formációt Sándor hozta létre, a stílust Sándor és alkotótársai teremtették, de azt, hogy milyen szerkezetben és struktúrában működjön, azt én találtam ki. Szolnok után első alternatívaként Sándor felhozta és eladta a produkciót a Nemzeti Táncszínház előintézményének, a Táncfórumnak. Megvallom, 

annyi pénzt sem kapott érte, amennyi a lámpabérletre elég lett volna,  így minden egyes előadással csak nőtt a kintlévősége, gazdaságilag semmi nem szólt a jövő stabilitása mellett. 

Hogyan látott hozzá az új feladathoz? 

Kezdetben kizárólag a brandinggel foglalkoztam, de azt nagyon komolyan. Máig őrzöm az első prospektusunkat: annak köszönhetjük, hogy két hónap után már az eredeti honorárium ötszörösét kértük el és kaptuk is meg.  Nem igaz, hogy nem számít a csomagolás, hogy a jó bornak nem kell a cégér! A lapcsaládom kapcsolati tőkéje és az ott tanultak nagyon meghatározó indulási alap voltak. Máig meleg szívvel emlékszem a Budapesti Piac hetilapnál eltöltött korszakomra. Istenem, azok a ’90-es évek, anyagilag a magyar vállalkozások nagytöbbségének az volt az aranykor! És bár minden tekintetben szépen gyarapodtam, 10 év után már többre vágytam, mint döntést hozni arról, mekkora felületen jelenjen meg a májkrémhirdetés.  A csúcsévünkben, 2000-ben 3 milliárdos forgalmat bonyolítottunk 4800 hirdetővel. Közülük kerültek ki az ExperiDance első szponzorai is, tagjai voltunk a Reklámszövetség elnökségének, ezen barátságoknak köszönhetjük első médiatámogatóinkat is. De hogy válaszoljak: azzal kezdtem, hogy egy év alatt 12 estére kibéreltem az Erkel Színházat. 

Mennyiért?

Akkor nagyságrendileg 2,5 millió forintba került egy este. Nehéz megmondani, mennyi lenne ez ma, de olyan drágának számított, hogy a színházvezetés sem akarta elhinni: Még Jimmy, a király is csak évi kétszer veszi ki a színházat!”  Ilyen érvek mellett kellett megküzdenem azért, hogy otthagyhassam náluk a pénzemet. 

Részlet a Leonardo című előadásból

Forrás: Pintér Árpád

A szponzorokat mivel győzte meg, ha nem volt még repertoár?

1990 óta vállalkozom, és nagyon büszke vagyok arra, hogy 1994 óta ugyanaz a mobilszámom. Nekem sosem kellett bujkálnom senki elől. Szeretek minden új emberi és üzleti kapcsolatot úgy kezdeni, hogy először azt tisztázom, mit hoztam a közösbe,  nem a tipikus magyar módon, hogy mit akarok kapni a másiktól. Azért támogatott minket az a 20-30 cég akkoriban, mert hitelesnek tartottak. Ki szimpátiából, ki szeretetből, ki tiszteletből, de egy tény: mellénk álltak. 

Ez mesésen hangzik. 

Nem találunk más magyarázatot. Régi ismeretségek voltak, így elhitték nekem az akkor még szinte semmire tett ígéretemet:  az ExperiDance hungarikum lesz. Készítettem egy bemutatkozóanyagot, természetesen VHS kazettára, és meghívtam őket az Erkelbe. 2001. március 15-én lépett fel először ott a társulat, és igaz, hogy ezt az előadást kibővítettük egy magyar származású olasz operaénekes, Tarján Pál áriájával, de hátborzongató siker volt. Ott éreztem meg, nem szabad hagyni, hogy az ügy sorsa pusztán gazdasági mutatók mentén dőljön el. Azóta is ez a krédóm. Mi nem kivérezve művészkedünk, de senki nem is úgy jár be, mint egy munkahelyre: még az alvállalkozóinknak is hivatástudatuk van.  És hatalmas a munkafegyelem. Minthogy mi vagyunk az egyetlen tánctársulat, aki a rendszerváltás után fajsúlyos állami támogatás nélkül jött létre, erre szükségünk is van. 

European Business Awards
A díjat azon európai vállalatok kaphatják meg, akik innovatív megoldásaikkal valódi értéket teremtettek. A díj célja, hogy a szakértelem és az elért eredmények mások számára is követendő példaként szolgáljanak. A többfordulós verseny egy éven át tart, a kiválasztási folyamatban részt vesz az európai üzleti élet számtalan szaktekintélye. Tavaly összesen 31 ország képviseletében, 3000 résztvevő közül 375 vállalat került be Európa legjobbjai közé.

Beszéljünk arról, hogy állnak most a számok. Milyen gyorsan lettek nyereségesek? 

Mi valójában nyereség helyett tartalékban gondolkozunk a mai napig. Amit lehet, visszaforgatunk. Ennek köszönhető a hosszú távú terembérletünk a RaM-ban, a nagyszínpadon is helytálló saját technikai eszközparkunk, a flottánk az utaztatásra. A látványszínház rettenetesen drága műfaj.  Nekünk ebben a technikában jelenleg 400 millió befektetett forintunk van benne. 

Hol voltak a töréspontok, a nehézségek?

Volt nagyon nyugodt tíz évünk, ekkor egymás után nyíltak azok a játszóhelyek, ahová hívtak minket: 2001-ben a Nemzeti Táncszínház, 2002-ben a Nemzeti Színház, 2004-ben a Művészetek Palotája. Vidéken is turnéztunk, csak úgy dőltek a megbízások, a Müpában még máig is fellépünk, bár ritkábban. A Nemzetiben pedig az igazgatóváltással ért véget az öt évet átfogó együttműködés, új seprő jól sepert, nem kellett az, amit imádott a közönség. 

"Ennyi munka elhivatottság nélkül már megbetegít"

Fotó: M.Schmidt János – Origo

Ezt melyik előadásuk után mondta Vidnyánszky Attila?

Dehogy Vidnyánszky, Alföldi Róbertnek nem jött be anno az ExperiDance színpadi ízvilága. Szinte rögtön a váltás után leült velünk, és indoklás helyett mindössze annyit kaptunk, „nekem nem tetszik”. Így hát, Sándor-Tibor, nincs több évadfelkérés. 

Ez tüske?

Nem, csak furcsállom: a Nemzeti Színház Schwajda György első igazgató álmai szerint egy sok műfajjal fuzionáló játszóhely. A közönségsiker sem volt akkor még színházzavaró szindróma. Az viszont igenis feloldandó probléma, hogyan is viszonyuljon a művész egy másik alkotó sikeréhez. 

Hogyan lettek Újlipótváros egyik jelessége? 

2010-ben sorsfordító beszélgetésem volt Török Jolánnal, a Nemzeti Táncszínház vezetőjével. Ő már akkor tudta, hogy előbb-utóbb komoly baj lesz az intézmény épületének jövőjével, és a lelkemre kötötte, nagyon gyorsan keressünk másik játszóhelyet,  ha nem akarjuk, hogy az életművünk egy díszletraktárban végezze. Az 52 szétküldött levelem egyik címzettje a XIII. kerületi önkormányzat volt, de szerepelt a listán pénzügyi befektető, ingatlanbefektető, önkormányzat, a CET vagy Bálna, a Pecsa – és végül Tóth József polgármester hivatala volt az egyetlen, aki szóba állt velünk. Most már azt is tudom, miért, találkozott az ütem, hisz akkoriban a kerületnek éppen a kultúrberuházás volt a fontos. 

Ismerek egy festőt, aki a RaM átadásakor fájóan sérelmezte, hogy kiállítóterem nincs, de bezzeg szinte a teljes évre einstandolta a nagytermet az ExperiDance. 

Hát, ha nagyságrendileg évente 200 milliót kifizetni Einstandnak számít, akkor más is einstandoljon magának színházat. Nem adományokból élünk,  utoljára Schwajda György és Török Jolán álltak a közösségünk mögé pusztán szakmai meggyőződésből, azóta mindenért kőkemény piaci árat fizetünk. 

Ez is a Leonardo

Forrás: Pintér Árpád

Most hogy alakulnak a forrásaik?

A bevétel 60 százaléka a jegyekből, 40 százaléka a társasági adóból jön. Az utóbbi mára nagyon beépült a magyar kulturális közélet finanszírozási rendszerébe, és ha egyszer megszűnik, márpedig ez a dolgok rendje, sokkal, de sokkal nehezebb idők következnek mindenkire. Ha 2011-ben nincs tao, amit anno az üzleti tervem számai közé is bekalkuláltam bevételi forrásként, a RaM-ot sem pályáztam volna meg.

Ha nagyon kekec akarok lenni, a tao is az állami támogatás egy formája. 

Nincs is ebben vita, haladunk is a számunkra kijelölt ösvényen. A taotámogatás lehetőségét rajtunk kívül mára több mint 200 kulturális szervezet élvezi még, de ez csak jogosítvány, a feltétele a tiszta jegyárbevétel. Mi mint független, kiemelt, nonprofit kulturális szervezet minden lehetséges támogatást beépítünk, lehetőség szerint 100 százalékra töltjük fel magunkat, mert ez kell az innovatív magyar és nemzetközi piacteremtő építkezésünkhöz. 

Más miért nem így csinálja?

Ha tárgyalok, sokszor látom az adott partneremen, hogy fárasztó teherként éli meg a munkáját. Kevés a hivatástudattal szakmázó, elhivatott ember. Ennyi munka, ha nem szereted, nem vagy elhivatott, már megbetegíthet, ez tény. „Senki nem hívott, magamtól jöttem én”, ahogyan a dal mondja. Az én dalom folytatása: „és még sokáig tervezek maradni”, ahogy a bizniszszektorban mondják, karrierhorgonyt vetettem, és nem egzisztenciális kényszerből. 

A társulat 15 éve számokban

Forrás: Sebes Miklós/Origo

Szívesen megosztaná másokkal a szakmai fogásokat?

Persze. Létrejött a táncszakmán belül egy bizottság, amelyik az értékesítési metodikát kutatja. Mire kell megtanítani a népművelőket és a marketingeseket, hogy el tudják adni a kultúrtermékeiket? Ön szerint én, aki 1800 előadást adtam el az elmúlt 15 évben, kaptam meghívást akár csak tanácsadónak? A választ nem árulom el, önre bízom…

Hát miért nem?

Ezek univerzális kérdések, én csak azt tudom mondani, hogy bárkit szívesen coacholnék. Hiszek az összekapaszkodás erejében. Ha szeparálódunk, semmit nem tanulhatunk egymástól. Az a sanda gyanúm, idén sem én leszek az „Év kulturális menedzsere”, és idén sem Sándor társam lesz az „Év koreográfusa” kitüntetettje, ezek a díjak valahogy mindig egy körön belül találnak gazdára. De tudja, a mi díjunkat a közönség adja estéről estére a kitüntető figyelmével.  A szabadidő minőségi kitöltésére szakosodtunk, nekünk tehát ez a legtöbb, ami adható. Törőcsik Mari anno egyszer azt mondta nekem: „Hát, Tiborkám, vacsoracsatázó celebekből nem lesznek újkori nemzeti ikonok.” Ez nagy igazság, három fiam van, és igen foglalkoztat, hogy mit fogunk tudni mutatni a gyerekeinknek! Túl sok a mellébeszélés,  de ezt mindenki érzi, és mindenkit sújt a maga adott területén. Nekem az ExperiDance a negyedik gyermekem, úgy is vigyázok rá, annyit is foglalatoskodom vele, ha kell, harapok érte, a szívügyem 15 éve. 

"Az ExperiDance a negyedik gyermekem, ha kell, harapok érte"

Fotó: M.Schmidt János – Origo

A kultúrmenedzselésből soha nem lett elege?

Egyszer három éve egy betegség miatt négy hónapra kiestem, majd belepusztultam. De ha az embert akkora kegyelem éri, hogy harmincéves korára már csak a szakmai önmegvalósításra kell koncentrálnia, akkor ne vegye félvállról a rá bízott kihívásokat. Ez a munka nálam mára erőteljesen hitközpontú. 

Ettől ilyen jó a kedélye? 

Általában én magam nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót,  persze most nem a zenére gondolok, és nem olvasok napilapokat. Sok a bulvár, sok a depresszív üzenet, ami nem épít, sőt romboló, így csak a legszükségesebbeket akarom befogadni, de persze nem vagyunk tudatlanok, a környezetem, az apparátusom vigyáz, figyel és szűr. 

Tehát egy másik Magyarországon él. 

Nem, csak az én poharam mindig félig teli, és soha nem félig üres, de ez, ugye, nem baj?

Hová szeretné még bővíteni az ExperiDance-t?

Már építjük a saját tánciskolánkat Hungarian Talent's House néven, ahol utánpótlást nevelünk, ezzel új korszak kezdődik. Ráadásul tánctanárként így adunk majd kenyeret a negyvenbe ért táncosainknak. A mi zárt rendszerünket 300 kiváló szakember és a nyolcvanezres stabil közönségbázisunk generálja! Nekem ez elég ok arra, hogy ne a tévét nézzem, hanem az előadásainkat, a műveinket, a produktumainkban gyönyörködjek. Megvallom, szeretem a hőseinket. 
This is Sparta! 

táncExperiDanceBusiness Awards